9. Tiltott szerelem

Sziasztok!:) 

Megint jelentkeztem, újra itt és jaj nagyon jó írni.:) Azt hiszem ez a rész most sorsdöntő, fordulat vagy nem tudom minek nevezik.:D 

Úgy döntöttem, hogy ez a blog 20-25 részes lesz, nem lesz valami hosszú... De. A jó hír az, hogy újra belefogok kezdeni egy újba.:) Már meg is van az ötlet, csak nem tudom, hogy az is Austin-os legyen, vagy ne. Na mindegy, még messze vagyunk attól:) 

Ehhez a részhez jó olvasást, remélem elnyeri a tetszéseteket.:) 

Millió ölelés, 

xx, Odett

9. Forbidden love

*** 

Ps, tudom, hogy már kértem, de kérlek titeket lájkoljátok ezt az oldalt!

https://www.facebook.com/pages/Oazis-Magazin/463824033740838?ref=ts&fref=ts

Köszönöm!

***

Nem tudom meddig feküdhettem Chloe csitító karjai között. Már csak arra eszméltem fel, hogy nincs mellettem, s hogy mellettem egy kis papírfecni pihent, amire ékes betűkkel volt írva: "Elmentem Alex-szel a boltba, majd jövünk, puszi. C."
Már besötétedett, mikor meztelen talpamat a hideg padlóra érintettem, és elhatároztam, hogy lemegyek inni valamit. A nappaliból hangosan szólt a TV. Gondoltam biztosan visszaértek már, vagy csak Dave nézi a TV-t. Ám meglepetésemre Austin heverészett a kanapén s valami hülye kvízjátékot nézett nagy figyelemmel. Gondoltam halkan visszafordulok a konyhába, de tervem meghiúsult, miután belerúgtam az Alex által elhagyott bakancsba. Aus azonnal felkapta a fejét, s arcán szomorkás mosoly jelent meg.
- Szia - köszönt halkan, mintha felébresztene valakit. Értetlen arcomat látván a másik kanapéra bökött a fejével, amin valóban Dave aludt.
- Hát te? - kérdeztem meglepetten, de ügyelve arra, nehogy felkeltsem Dave-t.
- Alex-hez jöttem, de eltűnt, aztán gondoltam hazamegyek, de rabul ejtett a TV - szomorúan lebiggyesztette ajkát, amin nevetnem kellett. Ő is elmosolyodott, majd arrébb csúszott, jelezvén üljek le mellé. Így is tettem, kényelmesen elhelyezkedtem mellette.
- Mit nézünk? - döntöttem oldalra a fejem, így néztem rá
- Nem fogadott hívás - fejemben pörögni kezdtek a gondolatok, hogy honnan lehet nekem ismerős.
 - De az horror, nem?
- Naná - vigyorgott, majd törökülésbe helyezte magát.
Körülbelül fél órát rettegtem végig, takaró mögé bújva, Austin pedig csak nevetett rajtam.
- Nem vicces - morogtam, majd újra egy ijesztő rész jött, újabb apró sikoly a számból és újabb takaró mögé bújás.
- De az - vigyorgott. - Na gyere ide.
Értetlenül néztem, ahogy felemeli maga mellől a takarót, és várja, hogy odabújjak mellé. Az agyam szüntelenül csengette a vészjelzőt, miszerint nem kéne, de a szívem már rég ölelte volna, s végül a szívem nyert. Éreztem szuszogását a nyakamon, szívverését a hátamon, s végül puha kezeit, amint az oldalamat simogatják. Folyton az kattogott a fejemben, hogy nem, nem kéne, de egyszerűen nem tudtam elszakadni tőle. Kellett nekem.
Valahogy túléltem a filmet. Időközben Dave felkelt, de nem szólt semmit, csak mosolygott és rákacsintott Austin-ra, amibe picit belepirultam, főleg azután, hogy Aus szorosabban fonta körém karjait. Teljesen biztonságban éreztem magam. Teljesen olyan volt, mint egy nyálas, romantikus filmben. Apró, pici csókokat váltottunk, mosolyogtunk, Austin néha-néha belepuszilt a nyakamba, puszilta a vállam, összekulcsolta a kezünket s a filmre senki sem figyelt. Titokban szerettük egymást, félve a többiek reakciójától, de ez épp így volt jó.
Mint ahogy a romantikus filmeknek, ennek is vége szakadt, mikor kulcsok csörömpölését és Chloe semmivel össze nem téveszthető nevetését hallottuk, így Austin-nal azonnal szétreppentünk. Ő a kanapé egyik szélére, míg én a másikra. Azonnal hiányozni kezdett valami és fájt, hogy ennyire távol volt tőlem.
- Megjöttüüünk - kiabálta Alex, majd elvigyorodott és lepacsizott Austin-nal.
Chloe gyanakodva nézett minket, de a végén elmosolyodott és lehuppant mellém.
- Na gyerekek, arra gondoltunk, hogy mivel ma már késő van, ezért nem mennénk sehova, de holnapra foglaltunk pályát, megyünk bowlingozni, hívnánk a srácokat is - mondta Alex, mi pedig vigyorogva bólogattunk, mert szerintem remek ötlet volt. Régen bowlingoztam már.
- Amúgy mennyi az idő? És hol van Dave? - kérdezte Alex, majd eltehénkedett a kanapén.
- Fél hét és elment valahová, már rég nem láttuk - mondta Aus.
- Mit csináltatok, míg nem voltunk? - kérdezte Chloe és érdeklődően vizslatott mind a kettőnket.
Én azonnal belepirultam a kérdésbe, Austin pedig vigyorogni kezdett, de ő válaszolt:
- Semmi érdekeset, én filmet néztem, Elena pedig a közepénél csatlakozott.
Hálás voltam Austin-nak, hogy kimentett. Nem tudom, hogy Chloe és Alex hogyan reagálta volna le ezt az egészet. Talán örültek volna neki, de Chloe biztosan távol akart volna tartani Austin-tól, mert mindketten tudtuk, hogy ennek az egésznek csalódás lesz a vége...

***

* 2 óra múlva *

- Ne, Austin, ne csináld, hallod...
- Nyugi már, nem lesz semmi baj!
- De ez nem jó ötlet...
- Jaj, mert most mi baj lehetne ennyiből?
- Mondjuk felgyújtod a konyhát - szólalt meg végül Alex.
Na igen. A helyzet a következő volt... Eldöntöttük, hogy főzni fogunk, de hogy mit, azt nem tudtuk, csak össze-vissza dobáltuk a hozzávalókat. Végül pizza kerekedett ki belőle, de Austin a sütő helyett a palacsintasütővel szerette volna megcsinálni. Ami persze nem volt jó ötlet, de Aus hajthatatlan volt. Chloe végül megunta és kiment TV-t nézni, Alex is csak azért maradt bent, hogy lássa. ahogy Austin égő hajjal futkorászik.
- Na jó, fiúk kifelé a konyhából, majd én megcsinálom - mondtam és kivettem Austin kezéből a palacsintasütőt.
- Jaj ne, kérlek ne, anya megöl, ha felgyújtjuk a konyhát - állt fel hirtelen Alex és riadtan vette ki most az én kezemből a serpenyőt.
Elképedten néztem rá, mire kuncogni kezdett.
- Inkább rendeljünk pizzát - ajánlotta, majd telefonját nyomkodva ment ki a konyhából, én pedig semmit sem értve mentem utána.

***

Jóllakottan feküdtem be az ágyba. Épp elég volt hallgatnom Alex baromkodásait, már fájt a hasam a nevetéstől. Beszélt a pizzához, énekelt neki és elvitte sétálni. És ha azt gondoltam, hogy Austin normális, hát tévedtem, mert ő pedig ment utána. Chloe lefordult az ágyról a nevetéstől, én pedig leejtettem a pizzám a földre, amit később, bő 10 perc múlva Alex egy "5 másodperces szabááály" kiáltással meg is evett.
Mosolyogva hajtottam a fejem a párnára, mint mindig, amióta itt vagyok.
Inkább csak forgolódtam, mint hogy aludtam, amikor kinyílott az ajtó. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, hogy ki jöhetett be, Chloe-ra vagy Alex-re számítottam, mert hogy ő ígérte meg, hogy egyszer átjön hozzám. Ehelyett valaki befeküdt mellém és átkarolta a derekam. Már az illatáról felismertem, nem kellett volna megfordulnom, de mégis megtettem. Austin észvesztő mosolyával találtam szemben magam, aki amint megfordultam nyomott egy puszit az orromra.
- Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy itt vagy pár szobával arrébb... - motyogta.
Szívem azonnal hevesebben kezdett el verni és a pillangók is röpködni kezdtek a gyomromban.
- Austin... ugye tudod, hogy nem lenne szabad ezt az egészet?
- Persze, hogy tudom.
- És akkor most mi lesz? - kérdeztem. Nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy ennek az egésznek itt és most legyen vége.
- Nem érdekel mi lesz, csak az, hogy itt legyek veled.
Erre egyszerűen nem tudtam mit mondani, szavak nem jöttek ki a számon. Ezért csak közelebb bújtam, míg ő ölelt és nem engedtem el. Ez így volt jó. Ez a mi kis titkunk. Egy tiltott szerelem.

8. Jó döntés?

Hát üdv újra itt, Kedves Olvasók! 

Nem tudom mennyien vagytok még itt, tudom, hogy kevesen. Itt is kiszeretném fejezni sajnálatomat. Sajnálom, hogy itt hagytalak benneteket, sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem. Remélem megbocsájtotok nekem és segítetek nekem újra felépülni. Mert most az egyetlen gyógyszerem, az írás. Talán ez újra megmenthet:) 

A részek ezentúl hétvégente fognak jönni, két ok miatt. 

1. Az iskola leszívja minden erőmet, szabadidőmet.

2. Kaptam egy "állást" egy online magazinban, az Oázis Magazinban. Ezentúl ott is olvashattok tőlem novellákat, gondolatokat.  Szeretnélek titeket megkérni arra, hogy kedveljétek ezt az oldalt, nekem nagyon sokat jelentene.:) 

https://www.facebook.com/pages/Oazis-Magazin/463824033740838?fref=ts

Tudom, túl sokat kérek tőletek. Megbocsájtást, türelmet, elfogadást. De ígérem visszakapjátok, mert minden erőmmel azon leszek, hogy ez a blog újra beinduljon és szárnyaljon! 

Köszönöm, hogy itt vagytok, hogy olvastok, hogy mellettem vagytok. 

Szeretlek titeket, 

Odett.

8. Good decision

Már láttam a másnap megjelenő összes újság címlapját, amelyen mi virítunk. Csak egy gondolat járt a fejemben... Ebből hogyan mászok ki? 

***


A fejem sajgott, a végtagjaimat nem tudtam mozgatni, szomjas voltam és nem tudtam hol vagyok. Gratulálok Elena, másnapos vagy. Óvatosan, lassan ültem fel az ágyban és néztem körbe. Meglepetésemre a saját szobámban voltam, Alexék házában. Próbáltam visszaemlékezni a tegnap este történéseire, de sehogyan sem tudtam. Valaki mocorogni kezdett mellettem, a takaró alatt. Magamban fohászkodni kezdtem, nehogy valami jött-ment ember feküdjön mellettem. Óvatosan emeltem fel a takarót és egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, hisz a takaró alatt a legjobb barátnőm szuszogott. 
- Igen? - szólt bele egy édes fiűhang. Ezer közül is felismertem volna. 

- Chloe...Chloe kelj fel - ráztam meg óvatosan a vállát, de csak egy nyögéssel reagált és visszahúzta magára a takarót. - Chloe az isten szerelmére, kelj már fel! 
Erélyesebb hangomra rögtön felpattant, majd megbánva tettét a fejét fogva nyögött fel és - gondolom - küzdött a szédülés ellen. 
- Mi van? - kérdezte nyűgösen. 
- Mi történt este? Emlékszel valamire? - kérdeztem tőle. Ő csak visszadőlt a puha párnára és bólogatni kezdett. - Mesélj már, nekem egy csomó minden kiesett. 
- Drága, kicsi Elena. Te már akkor kiütötted magad, mikor megittad Austin elől a vodkát - kezdte. - Aztán még rátetőztél, mikor kint iszogattad Austinnal a Jack Daniel's-t... Bár ebben Austin is ludas, hisz nem kellett volna annyira itatnia, de édes mindegy most már. Bár igazán bevallhattad volna, hogy együtt vagytok...
- Hogy mi? - kérdeztem tőle ledöbbenve. Mi nem vagyunk együtt...
- Nekem nem úgy tűnt tegnap este - nézett rám mindentudóan. - Ha pedig mégsem vagytok együtt, akkor bazi nagy bajban vagytok! 
- Hogy érted? - kérdeztem félve. Már előre tartottam a választól. 
- A lesifotósok rajtakaptak titeket.
Ereimben megfagyott a vér, lesápadtan pörgött le a tegnap este a fejemben. Mindenre emlékeztem. Fejemet kezdtem el csóválni és hirtelen pattantam ki az ágyból. Rossz döntés volt, a szoba azonnal forogni kezdett körülöttem. 
- Nem kéne ilyen hirtelen mozdulatokat tenni - ajánlotta Chloe. - Szerintem beszélj Austinnal, bár fogalmam sincs hol van, ezt ne kérdezd. 
Az ajtót kiszakítva mentem le az földszintre a konyhába, ahol Alex iszogatta a narancslevét. 
- Csipkerózsika, csak nem felkeltél? - cukkolt, majd az órára nézett, ami fél hármat mutatott. - Igyál narancslevet, látom téged is megviselt az éjszaka. 
Hát köszi, ezt bóknak veszem, de ő sem nézett ki jobban.
- Hol van Austin? - támadtam le, de azért elfogadtam a nyújtott narancslevet és a fájdalomcsillapítót.
- Dolgozik - mondta nyugodtan. Hogy lehet ennyire nyugodt? 
- Eltudom valahol érni? 
- El, de ilyenkor nem érdemes zavarni, vagy Rocco leszedi a fejed - nézett rám vészjóslóan. 
- Nem érdekel, beszélnem kell vele - támaszkodtam az asztalra, mert úgy éreztem a lábaim hamarosan feladják a szolgálatot. 
- A tegnap estéről? - mi másról? 
- Igen - nyögtem. - Alex, mibe keveredtem? 
- Ennek így kellett történnie. Látom ám, hogy néztetek egymásra, nem is kell tagadni, még ha magatoknak nem is valljátok be. Ezenkívül Aus is sokkal boldogabb, mióta itt vagy, pedig még csak 4 napja érkeztél. A sors akarta így, drága. És Austin nem bánta meg, szerintem.
- De Alex, ez így nem jó, nem érted? 
- Te megbántad? - kérdezte tőlem és láttam, hogy őszinte választ vár.
Csak hogy én nem tudtam mit mondjak. Megbántam? Dehogyis. De belegondoltam milyen következményei lehetnek ennek. Austin feltörekvő énekes, a hírneve még csak most szárnyal és nem illek bele az életébe.
- Nem - sütöttem le a tekintetem és a pohár szélén kezdtem el körözni az ujjammal. 
- Hát akkor meg mi a probléma? - Alex felállt és a poharakat a mosogatógépbe tette. 
- Az Alex, hogy Austinnak most ez nem hiányzik. Nem tehetem tönkre a hírnevét. 
Alex rám nézett és ízlelgette a szavakat. Ebbe bele sem gondolt. Bűnbánóan, sajnálkozva nézett rám. Igazam volt, csak ő ezt nem akarta bevallani, talán még saját magának sem. 
- Igazam van, te is tudod. 
- De az érzelmeket nem lehet csak úgy eltörölni. Nem mondhatod egy csettintésre, hogy én nem szeretem. A szavak tettek nélkül semmit nem érnek. 
- Muszáj beszélnem vele, kérlek. Megtudod adni a számát? 
Megadóan bólintott, majd letépett egy post it-et és lefirkantotta Austin számát, plusz egy címet. 
- Ez a stúdió címe, ha élőben akarsz vele beszélni. 
Arra nem lettem volna képes. Hisz Alex-nek igaza volt. A szavak tettek nélkül semmit sem érnek. Hiába tagadom le, hogy nem érzek semmit Austin iránt, ha ez nem így van. És féltem, ha szemtől-szemben kell vele beszélnem, az arcom, a tetteim lebuktatnának. 
- Ja és Elena - szólt utánam Alex, mikor elindultam felfelé. - Ne nézd meg az újságokat, vagy ha mégis... Ne higgy nekik! 

- Austin? - szóltam bele félénken. A hangom borzasztóan remegett és jelen pillanatban eltudtam volna süllyedni emiatt. 
- Elena? - kérdezte meglepetten. - Hogy vagy?
- Megvagyok ... Te? - kérdeztem. Nem ezért hívtam fel, s biztos vagyok benne, hogy ezt tudta ő is. 
- Érzem a tegnapi este hatását - nevetett fel halkan. 
- A tegnapi estéről szerettem volna beszélni - kezdtem óvatosan.
- Tudom. Sajnálom.
Meglepett, nagyon. Miért ő kér bocsánatot, mikor nekem kéne? 
- Ne, nem nekem kell bocsánatot kérni - mondtam gyorsan.
- Hisz gondolnom kellett volna a paparazzókra...mindenhol ott vannak, de arra nem gondoltam, hogy még ezt a bulit is tönkretehetik - mondta csalódottan, amiért megsajnáltam. Hisz ő is csak egy fiú, egy átlagos fiú, aki szeretné ugyanúgy élni az életét, mint eddig. - De nem bántam meg.
- Tényleg? 
- Tényleg - hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Miért...Te megbántad? 
Most mit mondhattam volna neki? Egész végig Alex gondolata cikázott a fejemben. Én pedig csak neki akartam jót. 
- Igen - mondtam halkan. 
- Értem - mondta teljes csalódottsággal a hangjában. - Sajnálom. 
Könnyek kezdtek el gyűlni a szememben, majd óvatosan kezdték el szántani az arcomat. 
- És most mi lesz? - kérdeztem lenyelve egy hatalmas gombócot lenyelve. 
- Nem tudom. Kimagyarázzuk az újságoknál és elfelejtjük az egészet... 
Tiltakozni akartam. Nem akarom elfelejteni, nem, nem, nem. Mégsem tettem. 
- Rendben - suttogtam. 
- Mennem kell... - a háttérben férfihangot hallottam, amint Austin-t szólítja. - Szia. 
- Szia.
Összetörten tettem le a telefont. Bár az agyam megveregette a vállam, a szívem szétszakadt. Ez volt a helyes, ezt kellett tennem. De akkor miért éreztem ürességet? 
Halkan bújtam be Chloe mellé az ágyba, aki azonnal észrevette, hogy valami baj van. Nem szólt semmit, csak átölelt és a hajamat simogatta és csupa olyan dolgot mondott, amit biztatásnak szánt, mégis tudtam nem fog beválni. Halkan zokogtam, s közben elküldtem magam melegebb éghajlatra, s azt kívántam, bár soha ne jöttem volna ide.

ÚJRAINDUL A BLOG!

Kedves Mindenki!

Borzasztóan sajnálom. Nem tudom mit mondjak. Jelenleg utálom magam, amiért itt hagytalak titeket. De nem volt más választásom, sajnálom. Az utóbbi időben rengeteg dolog történt velem, ami miatt depressziós lettem és teljesen elzárkóztam a világtól. Elfelejtettem azt az egy dolgot, ami megmenthet...az írást. Nem sajnáltatni akarom magam, nem erről van szó, csak elszerettem volna mondani eltűnésem okát.

De.. A blog újra indul. Igen. És ez nem olyan ígéret, mint az előző. Új életet kezdtem és ebbe beletartozik ez is. Mivel időm kevés az iskola miatt, részek csak hétvégente lesznek és még MA megírom a következő részt.

Szeretném megköszönni azoknak, akik itt voltak, nagyon hálás vagyok nektek! És szeretnék tőletek bocsánatot kérni. Sajnálom.

Annak pedig, aki azt írta, csalódott bennem. Ne aggódj, én is magamban.:)

Millió ölelés nektek, remélem lesz még olyan, aki olvassa.

Szeretlek titeket,

Odett.

Hírek

Sziasztok! :)

Nem résszel jövök, de ezt már megszokhattátok. A helyzet az, hogy sikerült lebetegednem és kisebb balhé alakult ki köztem és egy nem kívánt személy között. Ezek minden pillanatomat tönkreteszik, nem beszélve a kedvemről. Letargikus részt nem akarok írni, mert a következő részt nem olyanra terveztem...:)
Rész még ezen a héten biztos lesz, hétvégén pedig felkerül a következő, magyarul ezen a héten dupla rész várható, kárpótlásul.:) Nem tudom, van-e még valaki, aki olvassa, de mindenkit megszeretnék kérni, hogy hagyjon lent egy kommentet, hogy folytassam-e a blogot. Mert tervezem a szüneteltetést, de ha van, aki olvassa, akkor nem hagyom abba!:)

Millió bocsánat és ugyanennyi ölelés, 

Odett

7. Ebből hogy mászok ki?

Drága, türelmes Olvasóim! 

Mit mondhatnék? Ég az arcomról a bőr, amiért szombatra ígértem a részt, és most vasárnap este van. A helyzet az, hogy kemény a sulim és muszáj voltam tanulni a földrajz dolgozatomra. 44 ország fővárosát tudom, tudom hol helyezkednek el, tudom mik a főbb nevezetességei és kezd egy kicsit elegem lenni, hogy már mindenhol földrajzot látok.:'D 

Gondolkodtam azon, hogy végleg bezárok, de nincs szívem abbahagyni, már csak azért a kevés olvasóért sem, aki még olvassa...:)

Nos, a rész... Hát elég rövid lett, de annál tartalmasabb.:) Remélem tetszeni fog!

Következő rész...Nos, nem ígérgetek. Az lesz a legtisztább, hogyha az oldalsávba kiírom, mikor várható.:) 

Remélem nektek nem ilyen borzalmas az iskolakezdés, és kitartás, már mindjárt nyári szünet!:D 

Jó olvasást, hatalmas ölelés, 

Odett

7. How to climb out of this?

Az elvonó kapuja előtt toporogtam. A hátam mögött Austin és Alex veszekedett, hogy ki jöjjön be velem, de engem valahogy hidegen hagyott. Féltem. A bőröm reszketett, kicsit lehűlt az idő, bár szerintem inkább az izgalom okozta a reszketést. Chloe mellettem állt és bátorítóan megszorította a kezemet.
- Mehetünk? - kérdezte Dave, hangja együtt érzően csengett.
Aprót bólintottam és határozottságot sugallva beléptem a kapun. A főbejárati ajtót belökve egy nappali szerű terembe érkeztem, fotelekkel és kanapékkal. Az ülőhelyeken beesett arcú emberek csevegtek vidáman. A hely kellemes volt, aki ide belépett csak onnan tudta, hol is jár valójában, hogy a bejárat felett nagy táblán volt kiírva az elvonó neve.
A recepcióhoz lépve megköszörültem a torkom. A pult mögött vastagkeretű, négyzet alakú szemüveges nő állt és fürkészően nézte a betegeket.
- Jó napot,  George McDonnough-ot keresem - mondtam halkan.
- Egy pillanat - keresgélt a papírjai között, majd mikor megtalálta a keresett személy, elmosolyodott. - George éppen csoportos kibeszélésen van, esetleg visszatudnak jönni később?
Hátranéztem a többiekre. Mosolyogtak, de tudtam, hogy nem szívesen hagynák ki a bulit.
- Ömm - kezdtem megilletődve. - Nem lehetne megoldani, hogy most találkozzak vele?
A nő megértően mosolygott. - Meglátom, mit tehetek.
Hátraléptem a többiekhez, akik kíváncsian fordultak felém.
- Na? - kérdezte Alex.
- Mindjárt - suttogtam.
A nő visszajött én pedig visszaléptem a pult elé. Tenyereimmel támaszkodtam, tudtam, hogy elájulnék, ha nem kapaszkodnék valamiben.
- 10 perc múlva jön, megvárják a hallban? - kérdezte.
- Persze - halványan rámosolyogtam és megköszöntem a segítségét. Leültünk a várakozóknak szánt kanapéra és feszülten vártam. Mellettünk egy nő magazint lapogatott, láthatóan teljesen nyugodtan, úgy, mintha már hozzá lenne szokva ehhez az egészhez.
10 perc elteltével a hallban egy csapat tűnt fel. A nő felpattant és odasietett. Egy férfi lépett ki a tömegből, elmosolyodott és szájon csókolta a nőt. Elmosolyodtam, s eközben szemeim apát keresték. Ő csalódottan nézett körül, majd szemei megtaláltak. Arcán többféle érzelem tükröződött. A kezdeti meglepődöttséget felváltotta a meghatottság, majd a boldogság. Öles léptekkel közeledett felém. Eközben már én is felálltam. Elém ért és szorosan karjaiba zárt. Ott, akkor éreztem magam a legnagyobb biztonságban. Hiányzott. Hiányzott a mosolya, az illata, hiányzott, hogy apáskodjon felettem.
- Szia apa - szorítottam magamhoz még jobban.
- Prücsök - mondta halkan. - Te mit keresel itt?
- Jöttünk meglátogatni.
- Jöttünk? - nézett hátra a vállam fölött. - Ők kik?
Megfogtam a kezét és odavezettem a társaságomhoz.
- Apa, Chloe-t ugye ismered. Ő itt Dave, Alex és Austin. Alex Tom fia - magyaráztam mosolyogva.
- Nagyon örülök - intett mindenkinek és visszafordult hozzám. Arcán a boldogság tisztán kivehető volt. És ami a legjobb, teljesen őszinte volt. - Mesélj!


***

Csak meséltem és meséltem. Nagy levegőt vettem és újra mesélni kezdtem. És ő mindent meghallgatott. Majd ő mesélt. Csupán két napja nem láttuk egymást, mégis annyi mesélni valónk volt. Aztán sajnos lejárt a látogatási idő. Búcsúzkodni kezdtünk. Fájdalmas volt, hisz egy búcsú, akármennyi időre is szól, mindig fájdalmas. Most sem bírtam ki könnyek nélkül.
- Majd még jövök, rendben? - ígértem meg szipogva és magamhoz karoltam apát.
- Rendben Prücsök, jó bulizást mára! - mosolygott. - És kérlek, nagyon vigyázzatok magatokra! Ne fogadj el italt idegenektől és mindig maradj Austin-ék mellett!
Komolyan, apa és Alex szülei nagyon jó csapatot alkotnának. De tényleg.
- Rendben apa - pusziltam meg az arcát, majd megtöröltem a szemem és immár mosolyogva néztem, ahogy elköszön a többiektől is. A fiúkkal kezet fogott, Chloe-t pedig jól megölelgette. Mikor a recepciós nő odajött, hogy visszakísérje a helyére apát, újból hozzám lépett és átölelt, jó szorosan. Itt éreztem igazán az elmúlt 6 év fájdalmát, az elmúlt 6 év apahiányát, s itt jöttem rá igazán, hogy mindig is hiányzott. De akkor, ott abban a szent pillanatban ez a hiányérzet elmúlt, s helyette színtiszta szeretet lépett a helyébe.

***

- Na gyerekek, indulhatunk? - kérdezte Dave, mire én feszengve kiléptem a fürdőszobából.
- Tyűha, te aztán odatetted magad, cicavirág - Alex kijelentésén muszáj volt nevetnem, majd dobtam felé egy puszit.
- Csodálatosan nézel ki - mondta Austin mosolyogva, mire pirulva lehajtottam a fejem. A karját nyújtotta, amit én vörös fejjel - de hihetetlenül boldogan - el is fogadtam.
- De nem annyira, mint én - mondta Alex és büszkén kihúzta magát.
- Egoista barom - mondta neki angyali képet vágva Chloe és mielőtt Alex visszaszólhatott volna, kislisszolt a házból.
A kocsihoz érve minden lehetséges beszállás megfordult a fejemben. Lehetőleg úgy akartam beszállni, hogy semmim se látszódjon ki. A mini ruhák átka. Végül sikerült nagy üggyel-bajjal megoldanom, amin Alex-ék természetesen nevettek egy sort. Útközben mindenki Pitbull-Don't stop the party című dalát énekelte teli torokból. A dal végén hatalmas éljenzéssel állapítottuk meg, hogy igenis jó hangunk van. A kocsi lassított, mi pedig kikászálódtunk. Nagy nehezen, természetesen. Én a ruhámmal bajlódtam, Alex megfejelte az üveget, Chloe majdnem kitörte a lábát a magassarkújában, Austin elejtette a telefonját, Dave pedig csak egyszerűen elfelejtette meghúzni a kéziféket, így a kocsi hátrafelé kezdett el gurulni. Hát igen, hoztuk a formánkat.
- Hé, skacok - jött felénk egy fiú piros papírpohárral a kezében, amiben gondolom nem almalé volt, már csak a szemét is elnézve.
- Robert - kiáltották egyszerre a fiúk, és olyan fiúsan lepacsiztak vele. Aztán felénk fordultak, majd egy gyors ölelés, puszi után bementünk a házba. A buli már javában tartott, mindenhol táncoló fiatalok, nyáladzó párok és magukat menőnek tartó emberek szórakoztak. Fejemet a zene ritmusára kezdtem el ingatni, s ehhez csatlakozott a testem is. Vigyorogva húztam Chloe-t a táncparkettre, majd ott folytattuk a táncunkat. Közben fiúk próbáltak a közelünkbe férkőzni, de Chloe mindenkit elhajtott. Utólag azzal magyarázta, hogy egyik sem volt helyes. Igen, Chloe elég kritikus.
Kifulladva huppantam le Austin mellé a kanapéra és mosolyogva figyeltem, ahogy Alex épp Chloe-t próbálja felcsípni. Aus egy poharat nyomott a kezembe, amit kérdezés nélkül hajtottam fel. Összeszorítottam a szemem a tömény alkohol miatt, majd elvigyorodtam.
- Leakarsz itatni? - kérdeztem Austin-tól és közelebb ültem hozzá, hogy jobban halljon. Ő a kezét a derekamra tette, így ölelt át.
- Valami olyasmi - válaszolt vigyorogva.
- Fogadjunk megakarsz erőszakolni - mondtam tettetett megdöbbenést színlelve, mire elnevette magát.
- Mi? Dehogyis. Ezzel most nagyon megbántottál - biggyesztette le a száját. - Igazából a vesédet akarom.
Nevetve ütöttem meg a felkarját, majd kikaptam a kezéből a poharát és megittam ami volt benne. Rávigyorogtam és húzni kezdtem a táncparkett felé. Nem ellenkezett, sőt ő vezetett. Hamar kiüt az alkohol, gyorsan lerészegedem tőle, talán ezért is volt, hogy Austin-nal nem a szokásos cuki táncot lejtettük. Helyette minden erotikus mozdulat benne volt, testünk túlfűtötten mozgott a zene ritmusára. Háttal álltam Austin-nak, és minél közelebb akartam hozzá kerülni. Ő hol a nyakamat csókolgatta, hol a derekamat simította, sosem állt meg. Én pedig ezeket kisebb-nagyobb sóhajokkal nyugtáztam és reméltem, hogy holnap még mindenre emlékezni fogok. Életem legjobb pillanata volt.
A zene véget ért, elhúzódtam Austin-tól, de csak addig, míg szembefordultam vele. Vigyorát semmivel sem lehetett volna letörölni, de az enyémet sem.
- Kimegyek levegőzni, jössz? - kiabáltam túl a zenét. Bólintott, és kifelé kezdett el húzni a tömegből. Az udvaron találtam magunkat. Nem egyedül voltunk, sokan voltak kint.
- Helló, Tyler - pacsizott le egy magas fiúval.
- Cső haver - vigyorgott. - Hű, ki ez a bombázó melletted? Barátnőd?
Két okból is pirultam, a jelző használata miatt és a kérdés miatt is.
- Nem, nem a barátnőm. Ty ő itt Elena, Elena, Tyler a legjobb haverom amellett a két idióta mellett - mutatott be egymásnak minket.
- Hát, ha nem a barátnőd, rástartolok - lépett mellém és átkarolta a vállam. - Szia cica van gazdád?
Elnevettem magam. - Bocs, édes. De ez már lejárt szöveg.
Austin hatalmasat nevetett, megveregette elképedt barátja vállát és a kezemet megfogva vezetett az egyik napágyhoz.
- Tyler, dobd ide - kiáltott a fiúra, akinek a kezében Jack Daniel's virított. Tyler óvatos volt, így inkább idehozta, mintsem idedobta a piát.
- Megisszuk ketten? - kérdezte Austin édesen mosolyogva.
- De meg ám - vigyorogtam, kivettem a kezéből, felbontottam és beleittam. Éreztem a hatását, az alkohol szétáradt az ereimben. Aztán Austin ivott és az üvegből szépen, lassan elfogyott a szesz.
- Menjünk... - állt fel Aus, de vissza is ült a seggére.
- Hová? - kérdeztem nevetve.
- Valahová. A ház elé - állt fel megint, immár sikeresen. Engem is felhúzott és kimentünk a ház elé. Hogy miért jöttünk is ide pontosan, nem tudtam, de nem is érdekelt. Mindenen nevettem, még a semmin is. Austin táncolni kezdett és magához húzott engem is. Nevetve toltam kicsit arrébb, de ő visszarántott. Fejét a vállamra tette, onnan szuszogott és lassúzni kezdett.
- Te Elena - szólalt meg pár percnyi csend után.
- Hmm? - teljes boldogságban úsztam.
- Mondtam már hogy tetszel?
Kurtán nevettem fel, hisz tudtam, csak a pia beszél belőle. - Majd holnapra kihevered.
- Nem, nem - tiltakozott hevesen és elhúzta a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. - Nem hiszel nekem?
- Austin, sokat ittál - próbáltam magamtól eltolni, de szorított.
- Miért nem hiszel nekem? Bebizonyítsam? - hangja kétségbeesetten csengett.
- Hogy akarod bebizonyítani? - vágtam értetlen fejet.
Azonban Austin válasz helyett csak az ajkait nyomta az enyémre. Először meglepődtem, aztán válaszul visszacsókoltam. Elmosolyodott, kezeit a derekamra rakta, én pedig a nyaka köré fontam az enyéimet. A pillangók vadul repdestek a gyomromban, a térdem eszeveszetten remegett. Erre vágytam. És most megkaptam.
Az álom viszont pillanatok alatt foszlott ketté, mikor vakuk kattogását hallottuk magunk körül. Azonnal elváltak ajkaink és riadtan néztem a sok fotóst, akik percek töredéke alatt teremtek ott. Már láttam a másnap megjelenő összes újság címlapját, amelyen mi virítunk. Csak egy gondolat járt a fejemben... Ebből hogyan mászok ki?

6. Isten hozott Palm Bay-ben!

Kedves Olvasók!

Szerintem elég hamar hoztam most részt.:) Csak a blogon tudtam gondolkodni, bármit is csináltam. Ezért úgy döntöttem, belefogok az új részbe és íme, itt vagyok.:) Szeretnék arról beszélni, hogy most, hogy kezdődik a suli, a részek mindig szombatonként fognak jönni. Ha csúszna, akkor vasárnap, de arról szólni fogok!:) 

A szavazás lezárult, nagyon örülök, hogy 19 'igen' szavazat érkezett, így a blog nem kerül bezárásra! De! Ehhez szeretnélek titeket arra kérni, hogy ha elolvassátok a részt, hagyjatok véleményt! Köszönöm!<3

Nos, nem beszélnék sokat, szívből remélem, tetszeni fog nektek a rész!

Élvezzétek ki a nyári szünet utolsó leheletét, mindenkinek jó szórakozást a nyárzáró partikhoz, vagy amikkel zárjátok a nyarat!:)

Sok puszi, 

Odett

~

6. Welcome to Palm Bay!

- Oké, akkor vedd fel ezt - mutatott rá egy vörös, nagyon mini ruhára Alex. Az a ruha nem az enyém. Oké, egyszer volt rajtam, de akkor is utáltam. De Chloe szerint jól áll. Gondolom ő csempészte bele. Beszélnem kell vele.
- Kizárt - mondtam heves fejrázás közepette.
- Akkor miért hoztad el? - kérdezte értetlenül Austin, mire felsóhajtottam.
- Nem én, a barátnőm Chloe - magyaráztam.
- Barátnő? - kapta fel Alex a fejét. - Kor? Szemszín? Telefonszám? Dögös?
Austin elnevette magát, én pedig hitetlenül néztem rá, mire sürgetni kezdett. Alex most komolyan a legjobb barátnőmet akarja felszedni?
- Okééé - mondtam furcsán. - 16, barna, nem publikus és mások szerint ja.
- Hívd el a buliba!
- He? - kérdeztem igen értelmesen.
- Hívd. El. A. Buliba. Buliba. Érted? Tudod, ahol az emberek táncolnak - magyarázta Alex. Mintha egy ötéveshez beszélne. Pff.
- Ez jó ötlet! Így legalább mi is megismerjük, te pedig boldogabb leszel - jaj milyen aranyos! 
- Nem hiszem, hogy eltudna jönni. Nincs aki elhozza. Az anyukája nem hozza el ilyen viharban - húztam el a szám csalódottan.
- Akkor elmegyünk mi érte - vonta meg a vállát Austin, mintha ez csak egy természetes dolog lenne. - Természetesen, miután kiválasztottuk a ruhádat.
- Jaj már - forgattam meg a szememet, mire Austin kuncogni kezdett, Alex pedig lelkesen a cuccaim között kezdett válogatni.


* 1 óra múlva, a kocsiban *

- De nekem nem tetszik az a ruha - nyafogtam. Végül egy mini - bár nem annyira, mint a vörös - és kicsit szolidabb fekete ruha mellett esett a voksuk. Közben felhívtam Chloe-t, hogy készüljön, megyünk érte. Meglepődött, de szó nélkül megtette, amire kértem. Természetesen Alex bekiabálta, hogy vegyen fel valami szexit. Meg persze, hogy írja le egy papírra a telefonszámát, az e-mail címét és a lakcímét. Meg a faxszámát. A legfontosabb.
- Már pedig azt veszed fel és kész - mondta Alex és visszabújt a telefonjába.
- Jó - puffogtam és kezeimet összefontam a melleim alatt. Austin csúszott közelebb hozzám és simogatta meg a karomat.
- Nyugi, eszméletlen leszel benne - suttogta és belepuszilt a hajamba.
Néha nem tudom értelmezni Austin viselkedését. Olykor tök rendes meg aranyos és mi egyéb, de van, hogy hozzám se szól. Igazán összezavar. Viszont nem csak ő zavar össze, hanem az én viselkedésem is. Ha a közelemben van, hevesen ver a szívem, remegnek a térdeim és szaporábban veszem a levegőt. Vajon ő mit érez, mikor a közelemben van?
- Daveeeeeee - mondtam elnyújtva a nevét, mire hátrapillantott a vezetésből, jelezve, hogy figyel rám, majd tekintetét újra az útra szegezte. - Mikor érünk oda?
- Még úgy... Másfél óra - mondta.
Nyögtem egyet, majd hátravetettem a fejemet.
- Kösd le addig magad valamivel - mondta Dave.
- Kössz a tanácsot - morogtam inkább magamnak, de ő is meghallotta, mert felnevetett.
- Énekeljünk! - vetette fel Austin.
- Ne! - ültem fel hirtelen. - Alex is itt van. Nem akarom hogy énekeljen!
Erre mindenki nevetni kezdett, csak Alex durcizott be.
- Utállak Elena - mondta és összefonta mellkasa előtt a kezét, pont mint én az előbb.
- Naa - öleltem meg. - Tudod, hogy imádlak.
- Én utállak. Igenis jó hangom van. Jobb, mint Austin-nak - dünnyögte, mire Austin elnevette magát.
- Ezt komolyan gondoltad? - kérdezte tőle.
- Nem úgy hangzott? - itt párbaj lesz, érzem.
- Biztos vagy te ebben? - kérdezte összeszűkített szemekkel. Le kellene őket állítanom?
- Próbáljuk ki. Elena te leszel a bíró!
Nem, én ebben a vitában Svájc maradok.
- Semleges vagyok! - emeltem fel mindkét kezem.
- Nem lehetsz semleges, valakinek döntenie kell - mondta felháborodva Austin.
- Nem fogok senkit se megbántani. Döntök, utána meg nekem lesz bűntudatom. Köszi, inkább kimaradok - mondtam.
- Mi lenne ha mind a hárman leülnétek a seggetekre? - kérdezte Dave, majd el is döntötte a vitát. - Nekem van a legjobb hangom, és kész.
A fiúk egyből tiltakoztak volna, de egy szúrós pillantással azonnal elhallgattattam őket. Végre csend volt és nyugalom... Mindaddig, míg Dave el nem kezdte énekelni - természetesen teljesen hamisan - Demi Lovato Heartbreaker című dalát...


* Később *

- Ott vagyunk már? - Alex még rajtam is túltett. Körülbelül  egy órája elkezdte hajtogatni az "ott vagyunk már?" dumát. Először idegesített, aztán tarkón is csaptam. De rájöttem, felesleges az egész. Van egy szép kis headsetem meg jó sok zeném, túlélem. Természetesen max hangerőre tekertem, csak hogy véletlenül se halljam Alex idegesítő hangját. A fülemben dübörgött a Simple Plan-től a Welcome to my life, a szívem pedig egyre jobban szorult össze a dalszöveg hallatán. Hihetetlen, hogy egy egyszerű kis dal mennyire leírja az érzéseidet, olykor az életedet. Nos, nálam most az utóbbi történt, a dal az egész sorsomat magába foglalta. Észre sem vettem, hogy halkan dúdolgatni kezdtem, csak mikor Austin kivette az egyik fülhallgatót. Érdekesen néztem rá, de ő csak betette a saját fülébe és velem együtt dúdolt tovább. Elmosolyodtam, majd tüzetesen kezdtem kémlelni a tájat. Ismerős érzés fogott el. Itthon voltam.
- Elena, üdv újra itthon - mondta mosolyogva Dave a vezetőülésről. Az én mosolyom még nagyobb lett, amint megláttam az "Isten hozott Palm Bay-ben" táblát. Térdem remegni kezdett és fogalmam sem volt, hogy miért. Az ismerős helyeket, ismerős házakat látván jól eső érzés fogott el. Semmi sem változott, noha 3 nap alatt nem is lehetett volna nagy radikális változás. Álmélkodásomból Dave hangja rángatott vissza. - Navigálj kérlek!
Bólintottam, majd egy 'fordulj jobbra, itt balra, aztán egyenesen, az első saroknál balra és itt jobbra' utasítás után meg is érkeztünk a fehérre mázolt házhoz. Idegesen és hatalmas örömmel léptem ki a kocsiból. Aprókat lépkedtem az aszfaltozott úton és remegő kezekkel nyomtam meg a kapucsengőt. Kinyitódott az ajtón és mindig vidám barátnőm szökdelt ki rajta. Mikor meglátott, vigyor az arcán a füléig ért és ugyanilyen vigyorral ölelt meg. Sírt. És én is sírtam. És ez így volt rendjén.
Szipogva, mégis nevetve toltam kicsit arrébb és fordultam hátra. A fiúk mind boldogan nézték a jelenetet, Alex meghatódottságában még egy nem létező könnycseppet is letörölt az arcáról.
- Chloe - kezdtem, bár szemem még mindig könnybe volt. Felfelé pislogva próbáltam elkerülni az újból feltörő sírást. - Ő itt Austin, Alex és Dave.
Mindenkihez odament és kicsit - nagyon - meglepődött, mikor egy hatalmas ölelésben részesítették. Aztán Alex lépett hozzá.
- Alex vagyok. A te neved biztos Chloe. Elena sokat mesélt rólad. Megadod a telefonszámod? - ismerkedés lvl Alex. Nem is vártam tőle többet.
Chloe hitetlenül felnevetett, majd segélykérően rám nézett. Köztudott tény, tetszik neki.
- Jól van Alex, igyekezzünk mert nem érünk vissza - mentem oda hozzá és toltam a kocsi felé.
- Még bemegyek a cuccomért - mondta Chloe hátrafelé lépegetve, mintha attól tartana, hogy itt hagyjuk. Nos, mivel ennyi utat megtettünk érte és még Alex nyávogását is kibírtam, kizárt dolog, hogy nélküle elmenjünk.
Miután az egész csapat megvolt - komolyan, Dave még létszámellenőrzést is tartott, nehogy itt hagyjunk valakit - visszaindultunk Miamiba. Az út most már sokkal jobban telt, így, hogy Chloe itt volt. Rengeteget beszélgettünk, mindent átbeszéltünk, természetesen csak cenzúrázva, a fiúk jelenléte miatt. Elmondta, hogy Palm Bay-ben semmi sem változott, ugyanolyan unalmas minden. Ray bácsi, aki a szomszédunk, feljelentette Zach Billay-t, mivel gyorsan tekerte a biciklijét. Ray bácsi sosem volt normális, ettől függetlenül szeretjük. Kirabolták a benzinkutat, de meglett a rabló. Vagy letartóztatták Ricci Paulo-t, az iskolánk örökös bajkeverőjét, mert állítólag füvet árult a szupermarket előtt. Mint mondtam, Palm Bay mindig is egy unalmas város volt.
- Tulajdonképpen milyen buli is ez? - Chloe kezdett feloldódni, már magától is hozzámert szólni a fiúkhoz és nem nekem kellett tolmácsolnom a makogását.
- Egyik barátunk rendezi. Amolyan házibuli féleség. Sok-sok emberrel - mondta Alex mosolyogva, és mára már sokadjára végigvezette tekintetét Chloe-n.
- És Austin, nem félsz hogy ide is elkísérnek a paparazzik? - fordultam Austin felé.
- Ezért jön Dave - biccentett az említett felé, mire én egy 'értem' biccentéssel folytattam a táj pásztázását.
- DAVE ÁLLJUNK MEG! - kiáltottam hirtelen, mire Dave úgy rátaposott a fékre, hogy mindenki megfejelte az ülést. Kivéve Alex-et. Ő az üveget fejelte meg, mert elől ült.
- Mi a franc, Elena? - kérdezte Dave, s bár nem jött mögöttünk senki, a biztonság kedvéért félreállt. Mindenki magyarázatot követelő tekintettel és homlokát dörzsölő kezekkel nézett rám.
- Ne haragudjatok, csak... - nem tudtam, hogyan fejezzem be a mondatomat. - Meglátogathatnánk apát?

5. Gondolatok, vallomás és palacsinta

Kedves Olvasóim! Vagy valaki, aki még maradt...

Nem tudom mit mondjak. Sajnálom. Bocsánat és ezek összes szinonimája. Szombatra ígértem a részt és most szerda van. Higgyétek el, szégyenkezem bőven emiatt. A részt vasárnap kezdtem el írni, aztán a vihar lecsapta a biztosítékot és elúszott a rész. Hétfőn nem voltam otthon, tegnap pedig egyszerűen nem volt ihletem. Az ötlet ott motoszkált a fejemben, de leírni nem tudtam. Szóval sajnálom! 
Köszönöm a kommenteket és azt, hogy átléptük az 1000 látogatót! Sokat jelent! 
A rész bevallom, nagyon nem tetszik. Nem vagyok megelégedve vele, rövid is lett. De azért remélem, kicsit olvasható! 
Annak, aki még itt maradt és nem unt meg, annak hatalmas ölelés!:) 

Jó olvasást, ölel titeket

Odett

~

5. Thoughts, confessions and pancakes

Hogy mit éreztem akkor? Megnyugvást, boldogságot, hálát. Dave is ugyanezeken ment keresztül és most ajánlotta fel a segítségét, holott nem is ismerjük egymást. Két nap alatt három barátra leltem. Máskor egy év alatt nem szerzek ennyit.
Szaggatottan fújtam ki a levegőt, majd óvatosan elhúzódtam. Meglepett a fiúk reakciója. Mindannyian döbbenten emésztették a hallottakat. Végül pár perc néma csöndbe burkolózás után Austin szólalt meg:
- Elena... Természetesen mi is állunk a rendelkezésedre, bármi is van. Akár csak meg kell hallgatni vagy bármi!
Hirtelen felindulásból öleltem meg Austin-t, majd a kezemet nyújtottam Alex felé, aki természetesen azonnal átkarolt minket.
- Engem se hagyjatok ki - kúszott be a képbe Dave is, amin muszáj volt mosolyognom.
Így öleltük egymást négyen, kint tomboló szelekkel és szüntelen esőzéssel. Bent viszont csak egy dolog volt érezhető. A színtiszta, hamisítatlan szeretet.

* Másnap *

Dave eldöntötte, hogy itt marad, szóval itt maradt. Se szó, se beszéd. De mindegy, Austin szerint Dave itt már családtagnak számít. Mivel kint még mindig tombolt a vihar és Alex-en kívűl - bár szerintem ő is, csak nem vallotta be - mindenki félt a vihartól, sátoroztunk a nappaliban. Néztük a csillagos eget - ami ez esetben a plafon volt -, mályvacukrot ettünk - amit a sütőben sütöttünk meg -, és nagyon sokat beszélgettünk. Mindenki egymás szavába vágva mesélt vicces, megható és boldog történeteket. De ami délelőtt történt, azt senki nem hozta fel. Egy szóval sem említették a vallomásomat, amiért nagyon hálás voltam nekik.
És most, elfeküdt nyakkal, hasamon az alvó Austin-nal és a fejét lábamon pihentető Alex-szel gondolkozom. Három nap alatt olyan csodának lettem része, amit más - köztük én is -, megirigyelne. Eljutottam egy olyan világba, ahol senki nem bánt senkit, mindenki szereti a másikat. Egy olyan világba, melyet úgy hívnak, család. Utoljára 10 évesen volt szerencsém valakiket a családomnak nevezni. És utána magamra maradtam. Senkim nem maradt.
Gondolataim egyből a tíz éven át anyának szólított nő felé kalandoztak. Vajon emlékszik-e még rám? Felismerne-e? Én biztosan felismerném őt, hisz képét máig őrzöm a pénztárcám egyik elrejtett zugában. Hogy miért őriztem meg? Már magam sem tudom. Nekem mindig anya jelentette a biztonságot és most, hogy nincs itt velem, soha nem érzem magam védettnek. Kivagyok vetve a nagyvilágnak, a csalódásoknak. Hányszor építettem falat magam köré. És hányszor rombolta le egy olyasvalaki, aki szép szóval elcsábított, én elkábultam, ő pedig a földön hagyott megalázva, összetört szívvel. Hányszor megfogadtam, hogy ezentúl más lesz. És sosem lett.
Gondolatmenetemet Austin figyelő arca szakította félbe.
- Jó reggelt - erőltettem mosolyt az arcomra. Könnyen ment, az évek során sikerült begyakorolnom.
- Elena, minden rendben?
- Miért ne lenne? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Sírsz - ejtette ki ezt az egy szót. Kezemmel arcomhoz kaptam és felfedeztem. Austin-nak igaza volt. Arcom vizes volt, sőt, így észrevéve a légzésem is szaporább lett. - Mi a baj?
- Én...én... csak gondolkodtam.
- Min gondolkodtál, Elena? - ült feljebb és leszedte rólam Alex lábát, majd az enyéimet az ölébe vette és védelmezően simogatta azt.
- Csak... a tegnapon. Meg... örülök, hogy itt lehetek - nyögtem ki. Nehezen ment, de sikerült.
- Mi is örülünk, hogy itt vagy - mosolyodott el. - De ezért nem kell sírnod!
- Tudom, csak...  - a szavak nehezen jöttek ki a torkomon. Szólásra nyitottam a szám, de végül mindig bezártam azt.
- Csak? - kérdezett vissza az előttem ülő fiú, és érdeklődően emelte rám kékeszöld szemeit. Azok a szemek...
- Austin, nekem 6 éve nincs családom. Durván hangzik, de ez így van. És most becsöppentem ide, kívülállóként. Bevallom, jó és rossz érzéssel tölt el mindez. Jóval, mert nagyon jó érzés azt látni, hogy ennyire összetart mindenki. De kicsit féltékeny vagyok, mert nekem ez nem adatott meg - lenyeltem a hatalmas gombócot a torkomban, de ehelyett gyűlt helyette még kettő.
- Elena - sóhajtott nagyot Austin, majd közelebb ült hozzám, de a lábamat még mindig nem engedte el, sőt, rendíthetetlenül simogatta. - Nem tudom, mekkora titkot árulok el ezzel, de úgy látszik, te ezt nem vetted észre... Te is a családunk tagja vagy! És igen, családunk. Mert Alex, Dave, Te, Rocco [Austin menedzsere -szerk. a megj.] és majd a többi barátunk, akiket hamarosan befogunk neked mutatni, mind egy család vagyunk. Aminek ismétlem, Te is része vagy! Soha, senki nem férkőzött még ennyire a szívünkbe. Talán az életed, ami megfogott, vagy csak a jellemed, de nagyon megszerettünk!
- Austin - motyogtam, majd fejemet vállába fúrva kezdtem el zokogni. Mit mondhattam volna ezek után? - Egy köszönöm... egy köszönöm nem lenne...nem lenne elég... hogy kifejezzem...mennyire...mennyire hálás vagyok.
Elég nehézkesen nyögtem ki ezt az egy mondatot, de csak sikerült. Austin csak elmosolyodott és bőszen simogatta a vállam.
- Itt meg mi folyik? - hallottuk meg Alex álmos hangját, ami azonnal éberebbé vált, amint meglátott. - Jézusom, Elena mi van? Austin mit csináltál?
- Mi? Én semmit - védekezett azonnal Austin, mire elnevettem magam.
- Austin nem csinált semmit - mondtam mosolyogva. - Csak mondott pár szót. Pár szép szót.
- Biztos? Nem erőszakolt meg, meg semmi, igaz? - ebben az volt a vicces, hogy Alex ezeket tök komolyan mondta.
Inkább nem is mondtam semmit, csak felálltam, mondván kimegyek a mosdóba rendbe szedni magam. Igen ám, de nem vettem észre, hogy Dave közvetlenül a kanapé mellett fekszik a földön. Mondjuk úgy, miután belerúgtam a fejébe, akadt egy kis bonyodalom. Miután arcon kaptam szegényt, ugrott egyet, minek hatására Alex annyira megijedt, hogy leesett az ágyról, ami miatt Austin röhögőgörcsöt kapott, emiatt ő is a földön kötött ki, ami miatt én is, mert ugyebár a lábam az ölében volt. Így mind a négyen a földön ültünk, síri csendben. Mindaddig míg ki nem tört belőlem a nevetés, aztán szép sorjában a többiekből is.
- Elena, megmondanád, hogy kora reggel miért rugdosod az arcom? Ártottam neked valamit? - vont kérdőre Dave.
Újra nevetni kezdtem.
- Sa...sa...sajnálom - Elena féle röhögőgörcs reloaded. - De csak a mos...mosdó...mosdóba a...akar...akartam ki...kimenni.
- Általában ha én klotyóra megyek nem rúgok Austin arcába - közölte velem az egyértelmű tényt, mire jobban nevetni kezdtem.
- Bocsi.
Mindenki csendben maradt. De természetesen nálunk ismeretlen szó a csend, valakinek muszáj megtörnie. Ez esetben most Alex volt a "csendtörő".
- Kajás vagyok.
A többiek mind heves bólogatásba kezdtek és esdeklően néztek rám.
- Mi az? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Elena - kezdte Austin mézes-mázos hangon. - Csinálnál nekünk kaját?
Mindenki bevetette a kiskutyaszemeit. Hát lehet nekik ellenállni? Őszintén? Lehet. De én is éhes voltam és nem akartam újból tojáshéjas rántottát enni. Megadóan sóhajtottam, majd a kanapéra kapaszkodva felálltam.
- Mit akartok enni? - kérdeztem, mire mind a hárman egyszerre vágták rá, hogy palacsintát. Ezt gyakorolni szokták, vagy mi?

* 1 óra múlva *

- Ez biztos ehető? - szemezgetett gyanúsan Alex a palacsintával.
- Igen, egész biztosan - fújtattam mérgesen. Már öt perce azon hezitáltak, hogy megegyék-e vagy sem.
- Én azért megvárnám, míg valaki eszik belőle - húzta el a száját Dave.
- Fiúk, nem lehettek ennyire köcsögök!
Mindannyian felnevettek, majd beleettek a palacsintába. Pár percig ízlelgették, s közben elég hülye fejeket vágtak. Majd Dave szólalt meg először.
- Egész jó.
A szívemről egy szikla zuhant le, majd én is belekóstoltam az 'egész jó' palacsintába.
- Viccelsz, ez fantasztikus - motyogott Alex teli szájjal, míg Austin egyetértően bólogatott.
Szégyenlősen elmosolyodtam, s ezek után csak hallgattam a fiúk baromkodásait. Csak arra kaptam fel a fejem, hogy csörög Austin telefonja.
- Csá tesó - vette fel vidáman. Pozitív kisugárzása az én arcomra is mosolyt csalt.
- ...
- Ma este?
- ...
- Nem tudom, megkérdem, de tuti benne van - itt Alex-re vigyorgott, gondolom róla volt szó.
- ...
- Értettem főnök! - nevetett. Az az aranyos nevetés! Jézusom, Elena állj le! 
- ...
- Oké, oké, csoki - mosolyogva tette le, majd mintha mi sem történt volna, evett tovább. Természetesen hat kíváncsi szempár szegeződött rá. - Mi az?
- Ki volt az? És mi lesz ma este? És ki van benne tutira miben? - halmozta fel a kérdéseit Alex.
- Robert. Buli. Te. Abban, hogy elmegyünk - válaszolt sorban. Lepacsiztak volna, ha Dave közbe nem szólt.
- Milyen buli? - kérdezte szigorúan és felvette az apáskodó szerepét.
- Tyler rendezi - mondta Austin és hatalmas meghajlás neki, amiért állta Dave tekintetét.
- Anyád elengedett?
- Állítólag el, Rob elkéretett, de majd felhívom.
- És Alex, téged? - kérdezte Alex felé fordulva.
- Jaj, Dave - szólt közbe Austin mérgesen -, ha ennyire parázol, gyere te is!
- Oké - adta be a derekát pár perc múlva. - Na várjunk csak. És Elena?
Végre valaki, aki kimondta a bennem bujkáló kérdést. Mi lesz velem?
- Jön velünk - vágta rá Austin egy olyan 'ez kérdés volt?' fejjel.
- Nem akarok zavarkodni - mondtam lehajtott fejjel, bár igazán kíváncsi voltam, hogy milyen lehet Austin-ékkal bulizni.
- Zavarkodni? Te? - kérdezte Alex. - Jössz és kész.
Hálásan elmosolyodtam. Nem kell az estét egyedül töltenem, éljen! Ezután mindenki a buliról kezdett el beszélni. Még azt is megvitatták, hogy én mit vegyek fel. Valami szexit. Pff.
Én is mosolyogva kapcsolódtam be a ma esti buli megbeszélésére. Ekkor még egyikünk se tudta, hogy életünk talán legrosszabb bulija van kilátásban...